Mentős történetek                                             

                                                                 

Egy megrázó baleset

     Munkánk során emberi tragédiák tucatjainak szemtanúi vagyunk, melyek- valljuk be, bizony megviselnek bennünket, néha a szakadás határáig feszítve idegrendszerünk láthatatlan húrjait.

     Egy forró nyári délutánon játszódott le ez a tragikus történet, mely mély nyomot hagyott nemcsak bennem és bajtársaimban, de a helyszínen lévő tűzoltókban, rendőrökben is.

     Egy szívbeteg ellátása és kórházba szállítása után lassan haladtunk állomáshelyünk irányába. A forgalom csigalassúsággal vánszorgott a főúton. Az út mindkét oldalán aranysárga színben pompáztak a búzamezők, néha törte meg ezt a sárga tengert egy-egy vörös pipacsokból álló kicsiny sziget.  Megborzongtam. Akaratlanul is a vér vörös színe jutott eszembe. Kánikula volt, a nap izzott az égbolton, a forró aszfalt szinte égett alattunk,a menetszél se jelentett felfrissülést számunkra.

     Mindjárt otthon leszünk. Az egyik település előtt lévő élesen jobbra ívelő kanyarban pár személygépkocsi állt az úttesten. Amint meglátom őket, egy megfoghatatlan, rossz érzésem támad. Közelebb érve már látom, miért is állnak ott valójában. Egy sötét színű személygépkocsi, melynek a márkáját már nem lehetett megállapítani, vélhetően nagy sebességgel hajtott be a kanyarba, kisodródott és oldalával egy fának ütközve felismerhetetlenségig összeroncsolódva állt meg. Mindhárman villámgyorsan a gépkocsi mellett vagyunk, készen arra, hogy tegyük azt, ami hivatásos életmentőktől ilyenkor elvárható. Azonban megoldhatatlan akadályba ütköztünk. A tető, az ajtók és a motor annyira rágyűrődött az utastérre, hogy nem tudtunk hozzáférni a bent lévőkhöz. Az egykori  szélvédő helyén találtam egy szabad nyílást, amit a szétrobbant légzsák maradványai függönyként fedtek el előlem. Gyors, határozott mozdulattal kitéptem a belátást akadályozó szövetdarabot és térdre ereszkedve benéztem az utastérbe. Egy pillanatra szinte megállt a szívem a látványtól, hogy aztán az adrenalintól egy őrült ritmusba kezdjen.

    A vezetőülésben ülve egy velem egykorú fiatalembert pillantottam meg, amint engem nézett. Szájából élénkpiros, habos vér ürült minden kilégzésre, riadt szemeivel engem néz. Nem értem el a kezemmel, hiába próbálkoztam. Kezemet felsebezték az üvegszilánkok, cipőm talpa a forró motortól olvadásnak indult,ezért testhelyzetet változtattam. Hátam mögött a távolban már hallom a  tűzoltóautó közeledő síró hangját. Szólítom a sérültet, de nincs ereje válaszolni, csak néz engem. Kérdezem tőle,hogy érti- e, amit mondok. Észrevehetően bólint. Következő kérdésem  az,hogy utazott- e más is vele. Tagadólag egyszer megrázza fejét. A helyszínen lévő szemtanúk szerelővassal próbálják az ajtót felfeszíteni, de a kocsi nem akar a haldokló foglyától megválni. A fiatalember fejtartása egyre erőtlenebb, majd egy utolsó sóhaj kíséretében  rendellenes tartásban  csuklik a mellkasára. Hívó szavamra sem reagál, hiába szólítgatom. Pólóm már izzadságban úszik, mikor felegyenesedem. Vége. Ennyi volt egy élet. Röpke három perc volt,de nekem egy örökkévalóságnak tűnt.  Szótlanul nézek a helyszínre érkező tűzoltókra,bajtársaim röviden tájékoztatják őket a helyzetről. Fásultan nézem, ahogy elkezdik a műszaki mentést, mindig csodálom őket, milyen összehangoltan tudnak dolgozni,de most ezt észre sem veszem,szótlanul nézek magam elé. Dolgoznak a hidraulikus vágók, a fém csikorogva, lassan utat enged a tűzoltóknak. Negyedóráig tart, mire jelzik egymásnak , kivehető az elhunyt teste. Óvatosan a letaposott fűre fektetik,úgy bánnak vele, mint egy porcelánkészlettel. Megvizsgálva megdöbbenünk a sérülésein. Mellkasa, medencéje teljesen összetört, már az is csoda,hogy túlélte az ütközést.. Kimérten a mentőhöz megyek,hogy a fekete fóliát elhozva a kíváncsi tekintetek elől „elrejtsem” a testet. Egy autó fékez éles gumihangokkal a tűzoltóautó mellett és egy 50-es éveiben járó nő fut zokogva az összetört autó felé. Könnyedén  lerázza magáról az őt feltartóztatni akaró megtermett rendőrt, pár ugrással a földön fekvő test mellett terem. Azt hiszem, az ilyen helyzetek kezelésére soha nem lehet felkészíteni senkit. Az ismeretlen nő letérdel, ölébe fogja a fiú fejét, lágyan simogatja annak szőke fürtjeit és szívszaggató zokogásban tör ki. Mindenki megdöbbenve áll földbegyökerezett lábbal , senki sem mozdul. Számunkra ő nem egy ismeretlen nő többé, hanem egy édesanya, aki most mérhetetlen fájdalommal van tele. Zokogása csendes sírássá halkul. Még mindig simogatja a vértől maszatos arcot,amikor csendesen mellé lépünk. Ránk emeli könnyes tekintetét, miközben kezével egy ősz hajtincset igyekszik arcáról hátrasimítani. Az élet már számtalan barázdát vájt meggyötört arcára,de vonásai ettől még megnyerőbbek. Lágyan, két finom kezébe fogja kérges tenyeremet és köszönetet mond azért,hogy megpróbáltunk segíteni. Egy szót sem tudok szólni csak köszönésképpen bólintok neki,érzem, szemeim sarkába lassan egy-egy könnycsepp  gyűlik össze. Izomzatom alig akar engedelmeskedni a felsőbb utasításnak, amikor arrébb akarok lépni. Csak az agyam forog őrült sebességgel. Szakmailag nem tettünk,nem tehettünk semmit, csak emberként viselkedtünk egy nehéz helyzetben  és mégis hálás nekünk. Megkér,hogy hadd  karoljon meg, miközben visszamegy a kocsihoz. Közben elmondja, hogy a szomszédja hozta a rossz hírt, ő is hozta ki ide. A tömeg szótlanul utat nyit nekünk, mindenki a történtek hatása alatt van. A szomszédja csendesen kinyitja neki a kocsiajtót , óvatosan segítek neki leülni. Hálásan rám néz, most mintha több barázdát vélnék felfedezni az arcán.  Elbúcsúzok.                 

      Csendesen az állomáshelyünkre vonulunk. Most már észre se vesszük a forróságot, csak az útszéli pipacsok  vöröslenek még jobban a szemem előtt.          

      Következő tavasszal  ránéztem arra a fára. Már gyönyörű virágban pompázott, csak a törzsén látszottak a soha be nem gyógyuló sérülések.   

                                                                                                                                   Pilisvörösvár M.állomás története

                               

                                                                          Magunkról

Ebben a történetemben nem a betegek lesznek a főszereplők, hanem mi magunk a mentésben résztvevők. 
Sokan megkérdezhetnék mi késztetett arra, hogy erről a témáról írjak! Ezt nem lehet megmagyarázni, erre a kérdésre a választ csak azok tudják akik nap mint nap emberi tragédiák szemtanúi, tűzoltók, mentősök, rendőrök. Ők tudják miről beszélek! A média nagyon sokszor egyszerűen elfelejtkezik ezekről az emberekről, akik arra tették fel az egész életüket, hogy a nap 24 órájában másokon segítsenek.
Ezeknek az embereknek a hétköznapjairól a lakosság, szinte semmit nem tud. A média pedig olyan celebeket sztárol, akik életükben egy fűszálat se tettek arrébb a köz érdekében! Tudom, hogy írásom csak egy csepp a tengerben, de biztos ismerik Teréz anyának ezt a mondását…..
Megpróbálom leírni mi játszódik le egy kivonulás alkalmával, mert ugye mi se vagyunk kőből, mi is érző emberi lények vagyunk. Erre most jó példa volt a Kisvárdánál történt baleset, ahol két kisgyerek maradt árván. Személyesen nem vonultam a balesethez, de közvetlen bajtársaim közül többen részt vettek a mentésben! Tudom mit éreztek, sokszor voltam már én is hasonló szituációban. A riasztást követően az adrenalinszint ugrásszerűen megnő. A baleset helyszínére érkezésig őrjítő lassúsággal telnek a percek, igyekszünk különböző szituációkat felvázolni magunkban, de ez soha nem jön be, minden baleset más és más. A tragédiák helyszínén rendszerint sok bámészkodót találunk, de csak bámészkodnak, a kíváncsiságuk hajtja őket. Szakszerű elsősegélynyújtóval csak nagyon ritkán találkozunk. Egyedül a tűzoltó bajtársakra számíthatunk, ők azok az emberek akik kimagasló felkészültségükről tettek már nagyon sokszor tanúbizonyságot. Visszatérve a balesetre mint már említettem egy 4 és egy 10 éves gyerek maradt árván .A 4 éves gyerek még nem tudja felfogni a történteket, de a 10 éves már igen. Néztek már egy ilyen gyerek szemébe?! Nincs a világon olyan toll, nincsenek olyan szavak amikkel leírhatók amit látunk egy ilyen gyermeki szemben. A mentésben résztvevők is többnyire családos emberek, gyerekeik vannak, szívszorító egy érzés elhihetik. Ennek a két árvának pedig valakinek meg kell mondani, hogy őket már senki nem fogja hazavárni, édesapja, és édesanyja a 4-es főút hideg aszfaltján fekszik fekete fóliával letakarva. Egyszerűen őrület amit nagyon sokszor látunk, átélünk. Méltatlanul el lehet felejtkezni rólunk, de számomra akkor is a mentősök, tűzoltók, rendőrök a világ legnagyszerűbb emberei! 

                               

                                                 A fűrészes, a mama, és a tyúkok

 A mentőszolgálatnál Murphy törvénye , hogy mindig akkor van riasztás amikor az illemhelyen tartózkodsz , vagy éppen belekezdesz táplálkozni. Most éppen a rántottánkat készülünk betermelni, mikor esetet kapunk egy közeli településre, ahol a bejelentés szerint fűrészgép több ujját levágta egy ismeretlen személynek. Volt már hasonló tapasztalatunk ilyen jellegű balesetekből kifolyólag, így az úton megpróbálunk felkészülni a nem éppen kellemes látványra. De az mint lenni szokott, megint nem azt kaptuk amire számoltunk! A helyszínt is nehezen találjuk meg,mert ugye házszám az egy darab nincs az utcában, meg aztán egy teremtett lélek sincs a környéken! Az egyik udvaron feltornyozott farakásból sikerült beazonosítani a helyszínt. Soványkoca vágtában megyünk befelé,pillanatokon belül látóterünkbe, vagyis inkább hallótávolságunkba kerül a farakás mögött egy éktelenül káromkodó férfi, akit a fűrészesként azonosítunk be. Bal keze piszkos géprongyba csavarva, szeme vérben forog, úgy szidja az egész világot. Megjelenésünkre elcsendesül ,köszönésképpen a kezembe nyom két darab második ujjpercnél amputált ujjat. Ekkor veszek észre a fűrészgép mellett egy töpörödött öregasszonyt. Gondolom,hogy ő a tulaj, ezért köszönés után megkérem, hogy hozzon egy kis jeget az amputált testrészeknek. Korát meghazudtoló gyorsasággal indul el a lakás felé. Elkezdjük a sebellátást. A géprongy eltávolítása után döbbenek rá, hogy három csonkolt ujj van, holott én csak kettőt kaptam ” kézhez”. A sérültünket kérdezni se kell, rögtön közli, hogy az öreg néne egyik tyúkja némi táplálék kiegészítőt látott benne, aztán jóízűen befalatozta a végtagot. Ez már így veszett,gondoltam magamban, mit szólnának a balesetin ha több tyúkkal is beállítanánk, mert ugye azt mondanom se kell, hogy a több tucat tyúkból nem sikerült egyértelműen beazonosítani a tettest. Ellátás közben a mester fanyar humorral megjegyzi, hogy most már csak hét ujját kell majd manikűrözni  esténként. Így is fel lehet fogni tulajdonképpen az ilyen jellegű baleseteket. A lakás ajtajának nyikordulására pillantok hátra, és éppen szemtanúja lettem az év legszínvonalasabb balettelőadásának. A mama a jeget hozván a járdán egy szintén hasonló halmazállapotú anyagon megcsúszott. Attrakcióját egy baknyulakat megszégyenítő kettős dobbantással kezdte. Ekkor a súlypontja erősen hátra került, amit a két felső végtagjával próbált meg szegény ellensúlyozni. Egy pillanatra úgy tűnt sikerül neki, de aztán a nyolcvanéves izületek fölött győzedelmeskedett a gravitáció. A mami negyven kilós teste tompa puffanással ért földet. Rögtön őrült jajgatás hasított a levegőbe. A fűrészesünk a mama mutatványát látva meg röhögőgörcsöt kapott, elfelejtkezve a saját bajáról is. Rögtön a mami mellett termünk, egy gyors vizsgálat,aztán a diagnózis: combnyaktörés. A végtagokat jegeljük, a mamát vákumozzuk, felszedelőzködünk, és a vígan káráló tyúkokat magunk mögött hagyva elindulunk a kórházba.

 

                            

                Újraélesztések rendkívüli körülmények között

Tudom, hogy a bajtársak országszerte hasonló újraélesztések százait végzik ,de én kettőt azért megosztok mindenkivel. Nem is az lényeg benne benne, hogy renkívüli körülmények között zajlottak, hanem az, hogy a mostoha viszonyok ellenére is sikeresek voltak. Egyesekben megütközést kelthet az emberi nemtörődömség, pedig a történetek a valóságban is a leírtak szerint történtek. 

Egy kemény téli reggelen földön fekvőhöz riasztanak bennünket, a hó egész éjszaka esett, vastag hótakaró fed be mindent. Az xy utcában kétszer is végigmegyünk, földön fekvőt nem találunk. Már a harmadik körünket tesszük mikor az egyik hókupacban egy emberi alkart vélünk felfedezni. Ész nélkül rohanunk a halomhoz, gyorsan puszta kézzel letisztítjuk róla a havat, megtaláljuk az alkar gazdáját is. A kültakaró enyhén szólva hideg tapintatú, de a szíve 35/perces frekvenciával még megy. Erre előkerül valahonnan egy nagyokos járókelő, és vidáman megjegyzi, hogy- nevezzük a betegünket Jenőnek-, „Már este óta itt fekszik.” 
Felmerülhet az olvasóban a kérdés, hogy mit lehet az ilyen emberkétől elsősegélynyújtás terén várni! Erre a válasz : az égvilágon semmit. Járókelőnk is kitalálhatta gondolatunkat, mert fütyörészve továbbállt. Pár perc alatt kiszabadítottunk betegünket a hó fogságából ,fel akartuk tenni éppen a hordágyra amikor, Jenő úgy döntött itt az ideje, hogy kamrafibrilláljon. A nedves környezet miatt, arról nem is beszélve hogy a havas eső is kezdett beindulni szó sem lehetett a defibrillációról, ezért csak alapszintű eszközös újraélesztéssel tudtunk indítani. Még jóformán végig se nyomtunk egy ciklust, kiért a rohamkocsi is. Mivel a beteg már a mi hordágyunkon volt, és mi tudtunk közelebb megállni a mentővel, hozzánk került. Pár másodperc alatt lekerült a betegről a ruha, szárazra töröltük, aztán sokkolni is lehetett. Az első sokk után vissza is jött ,ahogy illik. Az ellátás részleteire nem térek ki. Elindultunk. Jenő, kb. 500m megtétele után ismét úgy döntött, hogy fibrillál, ellentmondva a kapott gyógyszerek hatásmechanizmusának. Újra „Vigyázz, ütök” ,ismét visszajött. Most már egy kilométert tettünk meg, mikor is a leírt szituáció újra lezajlik. Aztán a kórházig még szám szerint harminckétszer kellett ütni. Az intenzívre kielégítő állapotban került. Később megtudtam, túlélte az egészet, csak a bal lábát kellett fagyás miatt amputálni. A sors kegyetlen fintora, hogy következő télen pár száz méterrel arrább találták meg újra, kopogósra fagyva. 


Körzeten kívüli településre vonulunk rosszulléthez. Tél van, késő délután, már besötétedett. 
Megtaláljuk az adott címet, teljes menetfelszerelésben vonulunk befelé. Az udvaron három férfit találunk, elektromos körfűrésszel fűrészelnek éktelen hanggal. A lakás felé intenek, tehát arra vesszük az irányt. Bent egy középkorú hölgyet találunk, éppen mosogat. A kisszoba felé kalauzol bennünket, közben elmondja, hogy a mama rosszul érzi magát. Az ajtóban ismét magunkra hagy, megy tovább mosogatni. A leendő betegünket megpillantva szembesülünk azzal, hogy itt már nem rosszullétről van szó. Légzés és keringésvizsgálat után klinikai halált állapítunk meg. Újraélesztést kezdünk. Már jó néhány perce csináljuk, amikor a fanyűvő had felől hatalmas csattanás hallatszik. Elment az áram, kiverték a biztosítékot a fűrésszel. A kintiek nyomdafestéket nem tűrő hangon szidják az áramszolgáltatót, velünk senki sem foglalkozik. Jobb híján koromsötétben folytatjuk. Hirtelen ötlettől vezérelve bekapcsoljuk a mobiljainkat, gyér a fényük, de ismét látunk valamicskét. 3-4 perces szünet után ismét kigyulladnak a lámpák. Végszóra beesik az ajtón a rohamkocsi személyzete, most már öten folytatjuk. 10 perces reanimáció után a mama szíve úgy döntött, hogy ismét beindul a gyógyszereknek köszönhetően. A rohamkocsi vitte az intenzívre. Később hallottam, hogy túlélte ezt a fénytelen délutánt.

 

 

                           

 

 

                                                              Különös "Love Story"

Ebben a mai világban már semmin sem szabad meglepődni, munkánk során fura dolgok történnek velünk. Néha szándékosan történnek velünk az atrocitások, néha pedig csak egyszerűen véletlenül rajtunk csapódnak le. A múlt éjszaka egy eléggé bizarrnak mondható eset történt meg velem, még így 12 óra elteltével sem tudom, hogy sírjak vagy nevessek az egészen! Karácsony közeledtével megszaporodnak az alkohol okozta fejsérülésekhez a kivonulásaink, egy ilyenhez indultunk most is. Állítólag verekedés két fejsérülttel, ezek egész gonoszul tudnak néha elsülni, főleg ha előttünk tombolják még ki magukat. De gondolataimban még az igazság közelében sem jártam. Már messziről látni lehetett a rendőrök egyenruhájának fényvisszaverő csíkjait, gondoltam magamban már legalább rendet csináltak! 
A helyszínen a rendőrök társaságában egy mokány köpcös , kicsit arrébb pedig egy vékony, magas úr fogadott bennünket. Hevesen gesztikulálva magyaráztak valamit, de magatartásuk nem volt agresszívnak nevezhető. Amint közelebb léptem, megütötte orromat a vegyes pálinka orrfacsaró bűze. Arcuk vérrel, sárral maszatos volt, de mechanikai sebet nem láttam rajtuk. A köpcösebbik sérült mikor meglátott, rögtön kezet nyújtott, illedelmesen bemutatkozott. Bemutatta a másikat is, mégpedig élettársaként! Ekkor jött az első döbbenet! 
Kérdeztem tőlük, mi történt, miért verekedtek? Rögtön közölték, hogy verekedésről szó sincs, csak egyikük az alkohol mellékhatásának köszönhetően beleesett az árokba ,mire a másik ki akarta húzni, erre ő is beleesett. Na, legalább nem fognak balhézni, gondoltam. Megvizsgáltuk mindkettőt, de az apróbb hámsérüléseken mást nem találtunk. Közlöm velük, hogy ettől függetlenül be kell jönniük a balesetire. Gond nélkül beleegyeznek. A „mokányt” ültetem velem szembe, a „soványt „ a háta mögé. Elindultunk. Már az út elején feltűnt,hogy mind a ketten engem néznek. Hadd nézzenek, gondoltam. Ezzel a mondattal mintha a rossz csúfot űző ősi szellemet keltettem volna fel álmából, mert a velem szemben ülő úr közölte velem, hogy tetszem neki. Pár pillanatig tűnődtem ennek szónak a jelentésén, mikor is a hátul ülő vigyorgása -akinek mellesleg több füle volt, mint foga- ráébresztett ,hogy is gondolta. Szavainak úgy adott nyomatékot, hogy maszatos kezével végigsimította a combomat. Ekkor valamennyi idegszálam valószínűleg a hátamra összpontosult, mert minden szőrszál hirtelen derékszöget zárt be a hátammal. Finoman értésükre adtam, én bizony a nőnemű egyedeket szeretem. Szemrebbenés nélkül közlik velem, nekik mindegy, hogy ki a partner. Hirtelen düh veszi át a kezdeti döbbenetemet, és alaposan leteremtem mind a kettőt. Többet nem szólnak egy szót se. 
A köpcös a baleseti előtt erőt vesz magán, bocsánatot kér. Közlöm velük, nem haragszom rájuk, csak máskor kicsit tanúsítsanak önmérsékletet. Ahogy indul a történet ,úgy végződik, kezet ráznak velem, és úriember módjára intünk búcsút egymásnak.

 

                             

 

 

                                Kéklámpák az éjszakában

Ez a történet sok évvel ezelőtt történt meg, de még mindig összeszorul tőle a szívünk, ha rá gondolunk. A tragédiákat különösen nehéz feldolgozni, főleg, ha egy gyerek a főszereplő benne. Sokat tűnődtünk azóta, hogy mi lett volna, ha az események másként történtek volna. Az élet azonban nem ismeri azt a szót, hogy másképpen, csak megtörtént dolgok vannak, és ezen senki sem tud változtatni, bármennyire is szeretné. 
Azon a késő őszi napon a természet mintha a legrosszabb arcát akarta volna mutatni felénk. Egész nap esett az eső, a hűvös szél pedig egyre csak hajtotta át felettünk a hamuszürke felhőket. Csend volt, csak az eső kopogása hallatszott az ablakpárkányon, és az udvaron álló nyárfák közül nyöszörgött néha az egyik bánatosan. 
A szürkületi csendet aztán megtörte a rádió vészhívója, közlekedési balesethez továbbítottak bennünket a mentőállomástól alig pár kilométernyire, állítólag kerékpárost gázoltak el. 
Két sérültet jeleztek, így egy perces különbséggel két mentőautó indult a helyszínre, a megyeszékhelyről pedig indították a rohamkocsikat is. A mentőautónk gyorsan haladt a forgalommentes utcákon. A kéklámpák fényét a környező házak ablakai milliónyi irányban verték vissza, kísérteties fényben tündökölt a mentőautónk a sötétedő tájon. Nem messze nagyobb embercsoportot figyeltem meg az úttesten, körbeálltak valamit, rögtön tudtam ,megérkeztünk. A helyszínen történt eseményeket jó pár év elmúltával is úgy tudom felidézni, mintha most is ott lennék. 
A nagyobbik csoportosulás felé veszem az irányt, az emberek szó nélkül utat nyitnak nekem. Egy piros kiskabátba öltöztetett törékeny teremtést pillantok meg a földön. Megdöbbenek, de egy másodperc töredéke alatt legyőzöm döbbenetemet, fölé hajolok, az arcomon esővel vegyes kövér verejtékcseppek gördülnek végig. miközben hanyatt fordítom. 
Egy tündéri szőke kislányt pillantok meg, végtagjai erőtlenül lógnak alá, szeme zárva , szája sarkából vér szivárog, és arcán vékony csíkban aláfolyva csöpög a semmibe. Az eső új erővel támad ránk, felkapom a kislányt, és a mentőautóig lévő pár métert futva teszem meg. 
Közben a másik mentőegység tőlünk pár méterre megtalálja a kislány édesapját, eszméletlenül, életveszélyes koponyasérüléssel. A gépkocsivezető bajtársam kinyitja a betegtér ajtaját, mire odaérek, a gyereket finoman a hordágyra fektetem. Légzést, keringést vizsgálok, közben reménykedek, ezerszer begyakorolt mozdulatokat végzünk, de most mintha remegne a kezünk. 
A verőér pulzálását nem lehet tapintani, légzőmozgásokat sem érzek. A bajtársam közben kezembe adja a gyermek lélegeztetőballont, a tündéri arcra helyezem, aztán lassan befújok kettőt. A kollégám végzi a mellkaskompressziókat, elnézem, ahogy meglett férfitenyere ritmusosan mozog a törékeny mellkason. Végigcsinálunk jó néhány ciklust, aztán cserélünk, ő jön lélegeztetni, én megyek komprimálni . Vastag pára lepi be belülről a mentőautó ablakait, mintha el akarna takarni bennünket a világ elől. Újra cserélünk. Az egyik kompressziósorozat közben alig észrevehető remegés fut végig a pici testen, kezem azonnal a verőérre tapint, és határtalan örömömre az ujjbegyemmel érzem annak ritmusos lüktetését. A lélegeztetőballonon is érzem, hogy néha levegőt vesz, élni akar, ha rajtunk múlik, élni is fog. Panaszos nyikorgással tárul fel a mentőnk ajtaja, hűvös szél csapja meg az arcomat. Megérkezett a rohamkocsi. A fiatal mentőorvossal egymásra nézünk, szavak nélkül kommunikálunk. A beteg átkerül a tágas rohamkocsiba, mellette vagyok végig. Elvégeznek rajta egy sor műszeres vizsgálatot ,bizakodóak vagyunk. A mozdulataikból tudom, mindjárt indulnak vele, vetek egy búcsúpillantást a kis betegemre, aztán kiszállok az autóból. Mellettem egy másik rohamkocsi húz el, ők az apukát viszik. Elindulnak a mieink is, szinte megbabonázva bámulom az egyre távolodó mentőt, aztán amikor eltűnik, hallgatom a sziréna távolodó sírását. Kábulatomból bajtársam térít magamhoz, aki a vállamra teszi a kezét. Most veszem észre, bőrig áztam, ruhám ólomként nehezedik rám. Visszafelé az út csendesen telik el, egy szót sem szólunk egymáshoz. 
A mentőállomáson az egyébként jókedvű társaság is csendbe burkolózik ,mindenki teszi a dolgát váltás van, vége a szolgálatnak. 
Éjszaka otthon álmodunk, álmodunk egy szőke kislányról, látjuk a kéklámpákat, ahogy forognak lassan, csendesen a késő őszi éjszakában.

 

 

 

                               

 

 

 

                         Betegátadás némi problémával

A történet a 80-as években, még az emlékezetes „Nysa” –korszakban esett meg. A DOTE II. sebészetéről végeztünk hazaszállítást egy körzetünkben lévő kistelepülésre. Megérkezésünkkor az ápoló bajtárs alá szerette volna íratni a beteggel a menetlevelet, de mivel írástudatlan volt, szólt a fiának, hogy szignálja a szállítást. A srác neki is készülődött az aláíráshoz ,majd gyönyörű három keresztet rajzolt a menetlevélre. Rá is kérdeztem kié ez a becses név, de a hozzátartozó ingerülten közölte velem ,hogy semmi közöm hozzá. Egymásra néztünk a kollégával ,majd elindultunk a kocsi felé. Ekkor vettem észre, hogy a bajtársamnak enyhén szólva nedves a nadrágja. Az eset pikantériája, hogy amíg mi az átadással bajlódtunk 
egy fiúkutya úgy gondolta hogy a területe határa a kolléga lábánál húzódik, és némi vizelettel megjelölte azt. A bajtársam még a ruhacsere, és az alapos tisztálkodás után is átkozta az ebet. 
A mai napig emlegetjük az esetet ami csak egy a sok közül.

 

 

                        

 

                                 

                                       A borz és a mosógép

Egyik délelőtt egy egyszerűnek induló betegszállítást indultunk teljesíteni egy körzetünhöz tartozó községbe. A orvos által történt bejelentés szerint egy középkorú hölgyet kell elszállítani zavart állapot miatt. Ez a semmitmondó feladat aztán olyan komédiába fordult át hogy még később is hasunkat fogtuk a nevetéstől. A menetlevél szerinti címen valóban egy 40-en körüli nő fogadott bennünket, behívott a lakásba, majd hellyel kínált bennünket. 
Zavartságnak eddig semmi jelét nem láttuk, a feltett kérdéseinkre is pontos válaszokat adott. 
Már azt hittük hogy valaki rossz tréfát akar űzni a hölggyel, amikor az váratlanul mesélni kezdett. 
-Képzeljék el amikor a munkából hazajövök hallom, hogy megy a mosógép.- mondja a nő. 
Kollégám érdeklődve figyelt fel, mire a vélt betegünk halálos nyugodtan folytatja. 
-De mivel úgy indultam el a munkába, hogy kikapcsolva hagytam fölöttébb furcsának találtam a dolgot, ezért benéztem a fürdőszobába, és képzeljék el mit látok, egy borz mos a mosógéppel. 
Na ekkor már kezdett az ábrázatunk megnyúlni egy kicsit, de ő zavartalanul, erőltetett komolyság nélkül mondta tovább. 
-Az még aztán csak egy dolog ,hogy mos ,de a mosógép nincs is bedugva úgy mos. -mondja a beteg. 
Ha egy borz mos az már komoly dolog, de ha már úgy mos, hogy áramot se igényel annak utána kell járni, tehát mi is így tettünk. A fürdőszobába lépve egy átlagos fürdőszoba képe tárult elénk, de a borzot sehol sem láttuk, pedig a kolléga még a mosóteknő alatt is megnézte hátha elbújt valahová. A borz továbbra sincs sehol. Közben a hölgy a fürdőszoba ajtajában állva ismét látni vélte nemes tevékenysége közepette a kis állatot. Ezek után szó sem lehetett arról, hogy lakáson maradjon a beteg ,mert ugye a delírium egy életet veszélyeztető kórkép, még ha néha ilyen komikusak is a tünetei. 
Közöltük a beteggel, hogy be kellene jönni a kórházba egy vizsgálatra de, 
mint ilyenkor szokott lenni ebben végképp nem volt együttműködő. Végül úgy egyezett bele a dologba, hogy közöltük vele hagyja nyugodtan mosni a borzot, mire hazajön biztos ki fog mosni. Erzsike, mert így hívták szegényt ,egész úton azon morfondírozott hogy tud mosni egy borz, ha be sincs dugva a mosógép.

 

 

                            

 

 

                                           A Terminátor

Szombat este baljós csend telepedett a megyére. Már órák óta süket a rádió, sehol egy kivonulás. De azt, hogy mi fogjuk megtörni a csendet, álmomban sem gondoltam volna ,pedig így történt. Riasztást kaptunk egy település általunk igen közkedvelt ,alsó tízezerbeliek lakta településrészére egy eszméletlen sérülthöz, akit állítólag megvertek. A helyszínen megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a „kedves” sérültünk népes családja /kb30fő/ már megszállta a helyszínt. Na de ki is a sérült? Úgy tűnt az emberfalkában a legjobban üvöltő, alkoholtól megmámorosodott emberpéldányban megtaláltuk kivonulásunk okát. Megpróbáltunk némi információt nyerni a történésekről ,de csak egy másik, ugyancsak népes család kiírtására tett utalásokkal lettünk gazdagabbak. Beletelt egy kis időbe , míg csillapodtak az indulatok és az egyik családtagtól megtudtuk, mi is történt valójában. Sérültünk a helyi italkimérésben rendezte alkoholháztartását ,majd hazafelé tartva egyik ismerőse bottal egyszerűen leütötte a kerékpárról .Az ütés a mellkasa bal oldalát érte ,de úgy látszik, betegünk egy egyszerű bordatöréssel megúszta az esetet ,legalábbis ezt támasztották alá az első vizsgálatok. 
Ekkor szembesültünk a második problémával ,a sérült oroszlánokat megszégyenítő hangerővel egyfolytában azt üvöltözte, hogy ő a terminátor, őt nem lehet megölni. Biztos sokszor nézte a trilógiát, ezzel ezen túl is léptem volna, de a zárt betegtérben ezt a hangerőt nem tartottam elviselhetőnek. Közöltem is aggodalmamat Schwarzenegger magyar megtestesítőjével, hogy amennyiben nem húzza lejjebb a hangerőt, hallásom végleges károsodást fog szenvedni . Értelmes terminátor lehetett, mivel az út hátralévő részében csendben maradt. 
A kórházban azonban ismét elszabadultak az indulatok. Az ügyeletes orvosnak első kérdésére egy egyszerű sz..jál le tőmondattal válaszolt. A helyszínen lévő egészségügyi személyzet megdöbbenve hallgatta a szép magyar nyelvnek eme változatát. Bizony megkönnyebbültem, mikor pecsét került a menetlevélre, és a sérültet rábízhattam a helyszínen lévő biztonságiakra.

 

Oldal: Mentős történetek
www.omszmentok.hupont.hu - © 2008 - 2024 - omszmentok.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat